Part 9

Hát sziasztok! Nagyon-nagyon sajnálom, hogy ennyit késtem a résszel, és a válaszokkal is, csak nagyon elfoglalt vagyok ( és nem volt sok ötletem )
Köszönöm annak, aki neon-ról is ugyan úgy kitart mellettem, és olvas ( sok olvasómat elveszítettem)...
Na a lényeg még, hogy csináltam egy ask.fm-et a blog mellé, mert ott bármikor bírok bármilyen kérdésre válaszolni. (ask.fm/thefantasygirl)
Na tényleg nem is húzom itt az időt, ha már ennyit késtem. Hosszabbra próbáltam összehozni a részt!:)
Kellemes olvasást!

Véleményeteket ne tartsátok magatokban!

~Fantáziálány

Csak bámultam ki a fejemből még Demi be nem fejezte az ebédet, és ki nem vitte a tálcáját. Szuper unalmas volt az iskola nap, mégis bent maradtam, és végigszenvedtem. 5-ös kitartás. Holnap békaboncolás – gondoltam magamban, és a homlokomra csaptam.

- Mehetünk haza? – ért vissza a lány, és nyúlt a táskájához. Én csak bólintottam egyet, és követtem a példáját.

Csiga léptekkel haladtunk egészen a nagykapuig, ahol észrevettük, hogy kissé el van borulva, és kezd sötétedni az ég.

- Esni fog – állapítottam meg magamnak, suttogva, amit a mellettem álló mosolygó lány meg is hallott.

- Hm, csak nem elolvadsz egy kis víztől?

- De jó füleid vannak – állapítottam meg – jobbak, mint nekem – mosolyogtam rá, természetesen ez nem volt igaz, ugyanis a hallásom tökéletes, vámpír létnek köszönhetően – és nem, nem olvadok el, mehetünk? – fordultam felé, ő csak bólintott egyet és indultunk is.

Rettentően kifárasztott a mai semmittevés, ugyanis csak ültem és bámultam a táblát. Egyetlen tanár sem szólított fel, még véletlen sem.

Hirtelen egy ismerős illat csapott meg orrom, és automatikusan abba az irányba kaptam a fejem.

Megdermedtem, Tágra nyílt szemekkel bámultam a majdnem 5 méterrel előttem elsétáló fekete kabátos embert.

- Ő az – mondtam magamnak rekedt hangon, és hátráltam egy lépést. Demi értetlen fejjel bámult rám.

Engem elkapott a félelem, féltem tőle, és Demitől is, hogy mit gondolhatott akkor rólam.

Rabul ejtett az érzés, támadnom kell, meg kell bosszulnom mindazt, amit tett velem – gondoltam magamban, és vámpír sebességgel futottam a férfihez, aki biztosan látta az érkezésem ugyanis felém fordult.

A nyakánál fogva nyomtam neki a falnak és csak néztem, ahogy szája sarkában megjelenik az a mosoly, ami ugyan akkor mikor átváltoztatott. Egyik kezem torkán, másik ökölbe szorulva várta, hogy megszólaljon, én pedig megismertethessem vele az öklöm.

- Kislány, semmit sem változtál – ragadta meg karom én pedig orrát megcélozva ütöttem egyet, de ő gyorsabb volt, azaz megragadta csuklóm mielőtt bármit is tehettem volna – na, ne csinálj semmi meggondolatlan dolgot, nem akarjuk, hogy az új kis barátnődnek bármi baja is essen – a mondat végére engedtem szorításomból – jó kislány.

- Miért? Magyarázd meg miért kellett ezt tenned velem, miért küldtél a pokolba? – ordítottam rá, amire ő felnevetett.

- Hát nem érted? – kérdezte tőlem – csak megmentettelek. Amilyen illata volt a vérednek… csodálkoztam is, hogy valamelyik korcs nem talált rád előbb.

Szemeim kikerekedtek, elengedtem őt, és hátráltam egy lépést.

- Korcs? Megtalálni, mégis miről beszélsz?

- Kislány… - kezdett volna bele, de én félbeszakítottam.

- Mirandának hívnak.

- Akkor Miranda – forgatta meg a szemeit – kiló méterekről ki lehetett téged szúrni téged. Csak megvédtelek az elkorcsosodott vámpíroktól – nem bírtam megszólalni, ledermedtem.

- Azok…

- Akiket nem aranyvérű vámpír mar meg. Olyanok nem bírnak uralkodni magukon – rántott vállat

- Akkor te… - kezdtem bele ismét a mondatomba

- Eltaláltad – fordult meg és távozni készült, de én elé rohantam, ugyanis lett volna még pár kérdésem.

- Mit csináltak volna velem, ha megtalálnak? – kérdeztem tőle

- Ne gondolj ilyenre – tette homlokomra kezét és félretolt, hogy utat nyerjen magának – buta kislány, még látjuk egymást.

- Legalább a neved áruld el – kiáltottam utána.

- Andrew – fordult hátra, és nagy mosollyal az arcán válaszolt.

Én csak néztem, ahogy pár lépést ember sebességben tett meg, utána eltűnt egy másik utcában.

Szóval vagy 200 évet abban a tudatban éltem, hogy a hecc kedvéért, mámorból tette ezt…

Part 8

Sziasztok. Ezennel sikeresen behoztam az összes részt. Ugyan úgy vezetem a másik blogom, hírdetek rajta, szóval amazt is lehet nézni, ha valakit érdekel.
Nagyon szívesen fogadom a kommenteket, akár rossz akár jó.
A negatív véleményekből tanul az ember:)
Hát akkor kellemes olvasást, nem is húzom az időt tovább.

Véleményeteket ne tartsátok magatokban!

~Fantázialány

A híres Demi féle buli után a szünet és az idő elég lassan telt, ugyanis barátnőm 3 napra elutazott. Újra élvezhettem idézőjelesen szokásos, unalmas mindennapjaim. Leginkább a több napos kihagyott vadászat foglalta le az agyam, meg persze a környék felfedezése.

- Mira, figyelsz te az órára egyáltalán? – rázott ki Demi suttogása és bökdösése álomvilágomból. Felé kaptam tekintetem, s láttam, hogy nagy mosoly ül az arcán. A kérdésére nem válaszoltam, csak egy nagyot bólintottam jelezve, hogy a válasz „igen”. Erőtlenül visszapillantottam a táblára, és figyeltem amint a történelem tanár úr eszeveszetten írja az anyagot. – Nekem nem úgy tűnik – hajtotta le fejét a padra.

- Tudod, hogy ezt már tanultam, úgy nem is tudom 150 éve – követtem a példáját és én is elterültem az eléggé kényelmetlennek ígérkező padra.

- Tényleg. Elfelejtettem, bocsánat – utolsó szavait befejezve fölpattantunk és pakolászni, nyüzsögni kezdtünk, ugyanis megszólalt a csengő.

Nyugodtan lassú tempóban sétáltunk Demi, s azt követően az én szekrényem felé

- Ebédszünet, istenem, de éhes vagyok már – ugrott a hátamra a lány – Ebédlő, gyerünk – parancsolt rám nevetve.

- Minek nézel te engem? – kérdeztem, mégis elindultam az előbb említett hely felé.

- A lovamnak, kedves barátnőm – pattant le a hátamról, s mellém sétált – úgy szeretnék én is ilyen erős lenni, mint te.

- Nem olyan jó dolog, hidd el.

Ezzel lezárva a beszélgetést folytattuk sétánkat.

Beérve a hatalmas zsúfolt terembe kiválasztottunk egy asztalt én leültem és a körmeim kezdtem nézegetni, Demi viszont ment a tálcákhoz kikérni az ebédjét.

- Olyan furcsa voltál a bulin – foglalt helyet a négyszemélyes asztalnál az a két személy, akit a világból is kiüldöztem volna jelen pillanatban. Mr. Tökély Styles és a szőke szilikon. Én felvont szemöldökkel, szájhúzogatással végigmértem mindkettőt, azután kikaptam zsebemből mobilom és azt kezdtem nyomkodni – Ennyire utálsz? – kérdezte tőlem miközben végig engem nézett, és elengedte a lány kezét. Az én reakcióm csupán annyi volt, hogy előre hajoltam, leraktam a telefonom az asztal közepére és egyenesen szemeibe néztem.

- Mitől ennyire nyilvánvaló? – kérdeztem tőle.

- Nem is tudom – dőlt hátra a székben – Kérdéssel felelek a kérdésedre. Miért?

- Őszintén? – csak bólintott egyet – cseppet sem utállak, hisz nem is ismerlek, de nem teljesen értem, hogy miért jössz folyton utánam?! – erre nem adott választ, csak tovább bámult engem. Időközben Demi is megérkezett egy nagy tálcával a kezében.

- Ő, hello – pattant le mellém és nekilátott az evésnek – Mira, kérsz? – fordult felém és kezében egy szendvicset tartott. Én egy fintort vágtam.

- Nem, de köszi azért.

Ezzel lezárva a beszélgetést folytatta az evést, én pedig belemerülve a gondolataimba bámultam az egyik ablakot.

Mi lenne velem, ha nem lenne itt ez a lány? Még mindig a szobámban kuksolnék és nézegetném sápadt arcomat a tükörben.  Amikor itt vagyok, mármint az iskolában újra halandónak érezhetem magam, újra van életem, még ha lelkem már nincs.

- Szóval hogy is hívnak? – zavart meg egy kedves hang. Odakaptam a fejem, és a szőke szépséggel találtam szembe magam.

- Miranda – feleltem neki.

- Úristen, de szép neved van – áradozott – Én miért nem tudok ilyen tökéletes lenni? – kérdezte tőlem. Én meglepetten néztem, hogy a kinézete ellenére kedves lány. Nem tudtam költői kérdésére mit felelni, inkább elmosolyodtam – és téged barnaság? – fordult a mellettem ülő lány felé.

- Demi – válaszolt neki teli szájjal, mélyebb hangon, amin én elnevettem magam. Ő lenyelte a szájában lévő falatot, rám nézett hatalmas vigyorral az arcán – te csak maradj csendben.

Arcomat kezembe temetve kapott el az úgynevezett „röhögőgörcs” azon, hogy milyen eszméletlen idióta arcot vágott, többiek pedig rajtam mulattak jót.

- Nagyon jó fejek vagytok – jelentette ki a lány, akinek még mindig nem tudom a nevét.

- Neked mi a becses neved? – kérdeztem tőle, aminek az volt a következménye, hogy felkapta az asztalról a mobilom, és erőteljes pötyögésbe kezdett. Én értetlenül bámultam őt.

Miután befejezte visszahelyezte a készüléket az előbbi helyére, majd fölállt, és magával rántotta az eddig néma csendben ülő göndörkét is.

- Majd csörgess meg – azzal megfordultak, és távoztak az ebédlőből…

Part 7

 Miranda Peterson

„Tudjátok, milyen az az érzés mikor szerzel magadnak valamit / valakit, ez esetben egy barátot, amit percek alatt elveszítesz?”

Láttam a szemében a félelmet. Félt tőlem, attól, akit, talán ha fél órája a legjobb barátjának nevezett.
Mikor észrevettem magam, hogy mit tettem, azaz, hogy lebuktam hátráltam egy lépést s lehajtottam fejem.
- Felelj a kérdésre – utasított az előttem álló lány, aki ledőlt egy székre.
- Sajnálom, sajnálok mindent – ezzel a végszóval rohantam ki a kis helyiségből, egyenesen a bulizó emberek közé. Egy szörnyeteg vagyok – gondoltam magamban.
- Miranda – fölkaptam fejem és a hang irányába fordultam. A göndör fiatal fiú állt velem szemben – olyan szomorú fejet vágsz, szőke. Mi a baj?
- Hagyj – 180°- os fordulatot tettem és a kijárat felé rohantam. Nagy lendülettel kilöktem a nagy ajtót s kifutottam rajta. Gyorsaságomnak köszönhetően másodpercek alatt az emeletes ház előtt álltam. Körbefordultam, hogy megbizonyosodjak róla, senki sem látott. Pár perc múlva kényelmes bőrkanapémon ültem, és bámultam a kikapcsolt tv-t.
Eddig még sosem törtem le ennyire, ha elveszítettem bármilyen barátot, Még Erica-nál sem. – gondoltam magamban.
Hirtelen a kapucsengőm erős, csipogó hangja rántott vissza a való világba. A hang irányába kaptam tekintetem, fölpattantam biztonságot nyújtó ülőhelyemről s kinyitottam az ajtót.
- Magyarázz, most – Utasított Demi, kinek idegességtől izzottak szemei.
- Mit kéne megmagyaráznom? – kérdeztem egyhangúan és beljebb tessékeltem a lányt.
- Mi volt ez az egész? Ki az a Hanna? – kérdezte egyre ingerültebben – Mi volt ez az elviharzás? Vérre beindulsz utána vörös szemek? Ez tisztára, mint egy hülye vámpíros darabban.
- Szóval egy idióta filmbe való vagyok? – kérdeztem már én is kicsit hangosabban, amire becsapta maga mögött az ajtót.
- Lehetetlen.
- Micsoda? Jenkins, már én nem értelek téged – forgattam meg szemeim
- Vámpírok nem léteznek.
- Pedig de, itt állok előtted! – ordítottam rá, amire hátrálni kezdett ennek köszönhetően az ajtónak csapódott. Mihelyt észbe kaptam, s rájöttem mit mondtam szám elé kaptam mindkét kezem. Láttam rajta, hogy próbálja megemészteni az imént hallottakat.
- Ez - egy nagy mosolyra húzta az arcát – király.
- Hogy mi? Várj egy percet, az előbb még ki voltál akadva. Azt mondtad, hogy nem is létezem, most meg...
- Ki vagyok akadva, nem is kicsit, de megemésztem. Szuper különleges barátnőm van – meg sem várva, hogy befejezzem közbevágott, odarohant hozzám és magához szorított.
- Nem is félsz tőlem?
- Kiismertelek már egy hét alatt elég jól, hogy tudjam, hogy nem fogsz bántani. Meg amúgy is, ha annyira meg akarsz ölni már megtehetted volna, méghozzá a bulin – rántott vállat, megragadta a kezem, s a nappaliba húzott, ő lehuppant a kanapéra, magával rántva engem is – Mesélj már.
- Mit? – vontam föl egyik szemöldököm, mire ő elnevette magát.
- Hogy történt, milyen érzés?
- A hogy teljesen lényegtelen. Hogy milyen? – kérdeztem vissza – rémes… már lassan 200 éve, hogy vergődöm, és semmi sem történik. Kísérleteztem, hogy megölöm magam, de nem sikerült, halhatatlan vagyok.
- Mi a helyzet a fokhagymával? – vágott egy fintort mire én is elnevettem magam
- Fokhagyma?
- Ugyan, Mira. Az összes vámpíros, nyálas filmben azzal lehet megölni a vámpírokat, vagy ezüst tőrrel.
- Hát nálam hatástalan lenne, és a kardos ötlet is. Nagy badarságok, amik a filmekben vannak. Nem olvadok el, és látom magam a tükörben is. – magyaráztam neki, mire megforgatta a szemét és hátradőlt.
Még órák hosszat beszélgettünk egymással, kérdezgetett az eddigi életemről, vámpírlétről, „szuper-képességekről”.
Miután kiveséztük a témát ő távozott, engem egyedül hagyva itthon…

Part 6

(Karácsonyi rész volt a másik blogomon)

 Miranda Peterson 

Demivel való aprócska veszekedésünk, beszélgetésünk után sikeresen lebeszéltem a bandával a „fellépést”. Vagy inkább Harry-vel, amit nagy mosollyal az arcán elfogadott, pedig még győzködnöm sem kellett.
Mindezek után a göndör fiúval rohantunk megkeresni barátnőm, hogy egyeztessenek mindent.
Miután sikeresen végeztünk beiktattuk a haza utat, ami bő 30 perc alatt végbement.

A buli előtti napok az előkészültekkel teltek el, ugyanis Demi nem bírta egymaga összehozni egy nap alatt az egészet, kellett hozzá „tökéletes szaktudásom” is.

A nagy karácsonyi parti napjához elérve unottan keltem föl ágyamból, még ha nem is aludtam, fölkaptam magamra a megbeszélt ruhát, kifésültem hullámos hajam és kisiettem a nappaliba megnézni pontosan mennyi idő van még.
- Hm, még fél óra. Milyen pontos vagyok – motyogtam magamban és lehuppantam kényelmet nyújtó kanapémra. Talán ha 10 percet tölthettem el így máris csöngettek. Az ajtó irányába sétáltam, s kinyitottam azt.
- Mira, segítened kell! Rengetegen jöttek oda, most hívott Stacey, és nem férnének be – rontott be a lány lihegve.
- Na és én, ahhoz minek kellek oda?
- Hát tudod… csak azokat kell beengedni, akik normálisak – egyenesedett ki és nekitámaszkodott az ajtónak – na, jó, gyere… majd út közben elmondok mindent – ragadta meg karom, és kihúzott a házból. Kint lefékezett és várta, hogy zárjak magam után, amit én megtettem. Lerohantunk a lépcsőkön, ki a nagykapun egyenesen a fehér kocsi felé.

A helyszínhez megérkezve kikerekedett szemekkel, tátott szájjal bámultam a nagy tömeget. Demi oldalba vágott és felém nyújtott egy kis dobozkát. Félve nyúltam oda érte.
- Ez…
- A tiéd – meg sem várva mit mondok válaszolt – nagyon boldog karácsonyt! – erre a mondatára hatalmas mosoly terült el arcomon és magamhoz öleltem a lányt.
- Annyira köszönöm. Én… nem hoztam neked semmit – engedtem el, mert látszólag kiszorítottam belőle a szuszt
- Dehogynem. Segítettél nekem, holott én nem viszonoztam semmit. Na, bontsd ki lökött és menjünk bulizni – parancsra széttéptem a lila kis csomagolópapírt, és kivettem a kis dobozka tartalmát.
Egy gyönyörű szép arany nyaklánc volt a kezemben, rajta „Miranda” feliratú medállal.
- Tudom, hogy nem rég óta ismerlek, de… - kapta ki a kezemből a láncot és a nyakamra helyezte – olyan vagy mintha a legjobb barátnőm lennél.

A bejáratnál állva egyesével engedtük be a számunkra szimpatikus embereket, mintha valami puccos milliós partira lépnének be. Időközben megismerkedtem a titokzatos Stacey-vel. és megérkeztek az úgynevezett díszvendégeink, mármint a házigazdáé, mégpedig Harry-ék.
Így mindannyian bementünk a helyszínre, akik nem jutottak sorra azokat hátunk mögött hagyva.
Az 5 fiú fölrohant a színpadra „udvariasan” bejelentették saját magukat és játszani kezdtek.
Nem mondhatnám rossznak őket, de évszázadok múlása során az ember hall jobbakat is.
Hirtelen körbefordultam, és észrevettem, hogy a lányokat elnyelte a föld. Tehát körbejártam az épületet végül megtaláltam a célszemélyeket. Demi épp az ujját fogdosta, fájdalmas arckifejezéssel, Stac pedig egy törött üvegdarabbal bajlódik, pontosabban eltakarítja azt. Nagy mosollyal az arcán halad el mellette ujjai közt a véres tárggyal. - Vér – gondoltam magamban. Beljebb léptem és megcsapott ugyan az a jellegzetes vasszerű mámorító illat, mint az előbb.
Torkom kaparni kezdett, szemeim égni, és csak a vérző pontra bírtam összpontosítani.
Reflexszerűen kaptam torkomhoz. Ránéztem valami tükörszerű tárgyra ez esetben egy kanálra. Szemeim vörös színben pompáztak.
Hátráltam pár lépést, de a vámpír ösztön elhatalmasodott bennem. Lassú léptekkel haladtam a lány felé, aki szinte észre sem vett. Egy könnyed mozdulattal elkaptam csuklóját és égnek emeltem azt. Másik kezemmel kiegyenesítettem ujjait s a csordogáló vért lenyaltam ujjáról. Torkom még jobban égett így elengedtem kezét s most szám elé kaptam tenyerem. Ő mozdulatlanul állt így fölkaptam rá tekintetem. Ő kikerekedett szemekkel nézett a vöröslő szemeimbe, hátrált egy lépést.
- Mi-mi vagy te? – kérdezte tőlem halkan.

Még egyszer nagyon boldog karácsonyt minden kedves olvasómnak!

Part 5

 Miranda Peterson 

Kikerekedett szemekkel bámultam az előttem álló göndör srácot – aki kisegített előző szünetben -, nyakában egy szőke fiatal lánnyal.
- Hogy van a fejed? – kérdezte fülig erő mosollyal az arcán
- Ne hívj Szőkének – fordultam vissza a szekrényemhez egy kis résen becsúsztattam az órarendem. Rápillantottam Demire aki értetlenül meredt maga elé, mintha maga az isten szólított volna le.
- Jól vagyok, kösz – néztem ismét a fiúra – természetesen ez sem neked köszönhető.
- Édesem, ki ez a csaj? – tette föl a kérdést az agyonra mázolt, szőke lány, és elengedte számomra névtelen srácot, aki látszólag szúrós tekintettel fürkészte a szöszi arcát.
- Miranda vagyok, köszönöm a kérdést – ezzel megragadtam Demi karját és rángatni kezdtem magam után. Vámpírhallásomnak köszönhetően hallottam, hogy futnak utánunk. Nagy lendülettel megfordultam.
- Kvittek vagyunk – nyújtottam a kezem a földön elterülő srácnak, amit elkapott én pedig könnyedén fölrántottam a padlóról.
- Van ám benned erő – szorongatta csukóját – amúgy Harry vagyok.
- Nos, Harry, szeretnél még valamit? Vagy mehetünk órára? – válaszát meg sem várva rontottunk be a következő óránk helyszínére, azaz a biológiaterembe. Ismét fölcsendültek az ismerős mondatok, mégpedig „Ki ez a csaj?” Vagy „Mit akar Ez itt?”. Nem törődve mindezzel leültem Demi mellé, aki még mindig sokk hatása alatt állt.
- Oké, neked meg mi bajod? – fordultam felé, ő pedig a szemembe nézett
- Semmi – adta a rövid, tömör választ kérdésemre – Tudod te kivel beszéltél Így?
- Nem értelek.
- Az a bizonyos „Harry” a suli istene… - kezdett bele mondandójába, de betoppant a tanár – sokan csak álmodnak arról, hogy leszólítsa őket – hadarta el mit sem törődve a tanár jelenlétével.
- Jenkins, legalább ha maga nem figyel, hagyja az új diákot…
- Elnézést – hajtotta le fejét bűnbánóan padtársam és kapargatni kezdte a padot.
Az óra során kiderült, hogy a biológiatanár neve Mr. Wilson, nagyon fiatal, talán, ha 5-6 éve tanít az iskolában.
Természetesen nekem is kellett mesélnem magamról, hogy megy a biosz… ilyesmi.
És kiderült, hogy az utolsó tanítási nap az én első iskolanapom. Miért nem ért rá téli szünet után bejönnöm?!
- Szóval szünet után békákat fogunk boncolni – Wilson tanár úr hangja rántott ki hosszas gondolkodásomból.
- Hogy bé ... békát? - hitetlenkedve kérdeztem vissza, de természetesen tökéletesén hallottam, amit mondott
A békának vére van – állapították meg magamban
- Esetleg valami probléma van vele?
- Vériszonyom van. - lehajtott fejjel, halkan adtam a választ.
Nagy szerencsémre épp akkor csöngettek, így nem kellett hosszas párbeszédet folytatnám a tanárunkkal. Villámsebességgel rohantam ki a teremből, a folyosókon át a kinti focipályára. Leültem egy padra, lábaimat fölhúztam és egyenesen kerestem magam elé. -Mi lesz, ha megérzem a vér szagát? - tettem föl magamnak a kérdést
- Te meg mit csinálsz itt, Miranda? - pattant le mellém Demi.
- Rossz ötlet volt idejönni.
- Ch, ezt nem hiszem el - emelte föl a hangját a lány - azt hittem kicsit erősebb vagy, de te megfutamodsz egy aprócska biosz feladattól. Nem ilyennek gondoltalak.
- Ezt te nem érted, senki sem érti - keltem ki magamból
- Akkor magyarázd el, mond el nekem pontosan mi van, mert kezd ebből a nagy titkolózásból elegem lenni - pattant föl a padról és leguggolt elém - megbízhatatlan bennem.
- Undorodnál tőlem, mint annak idején Hanna
- Ki az isten az a Hanna?
- Majd elmondom, mindent elmondok amint készen állsz rá - mosolyogtam rá, amit ő viszonzott, és magához ölelt. A többi órán nekem hála nem vettünk részt, inkább beszélgettünk, jobban megismerhettük egymást. Szóba került a kisebb-nagyobb karácsonyi parti, amit ő maga szervezett, illetve a göndör srác, azaz Harry.
- A suli kis büszkesége - tette levegőben megformált gondolatjel alá az utolsó szót - van egy bandája, nem jut eszembe a neve, amit 4 haverjával alapított, 3 srác közülük ide jár - áradozott Demi
- És ez hogy jött ide? Mármint a karácsonyi bulihoz.
- Tudod... - kezdett bele ismét a mesébe - kibéreltem egy nagyobb klubot, és hát meg kéne őket hívni, ha ők eljönnek, akkor sok ember is a suliból, érted?
Válasz helyett csak bólintottam egy nagyot, fölkaptam a földről egy kavicsot, és karcolhatni kezdtem a pad háttámláját. Tekintete égettek bőrön, ezért ráemeltem szemeim. Ő furcsa arckifejezéssel meredt rám, pont ugyan úgy, mint mikor szeretett volna valamit. Ő is szinte tökéletesén kiismert ezért tudta, rá fogok kérdezni mi baja.
- Velem szóba se állnának, ellenben veled, Harry bír téged - válaszolt föl nem tett kérdésemre - kérdezd meg, kérlek...
Megforgattam szemeim és rábólintottam, jelezve, hogy megteszem, amit kér…

part 4

 Miranda Peterson 

Tekintélyes izgatottsággal álltam a Study TourParliament Hill középiskola(létező iskola ~Fantasygirl) hatalmas fekete kapuja előtt.Nem létező pulzusom az egekben, ujjaimat tördelem… mondhattam volna mindezt, de hatalmas hazugság lenne. Ehelyett nagy nyugodtsággal vártam Jenkins kisasszonyt, aki rávett erre a hülyeségre. Eddig is megvoltam iskola nélkül. Tökéletesen, otthon…
- Bocsi a késésért, Miranda – ért mellém elvörösödött fejjel Demi, én pedig úgy tettem mintha meg se hallottam volna mindezt. Ugyan úgy támaszkodtam a barna téglafalnak, mint eddig és bámultam ki a fejemből – Egy kicsit se izgulsz? Ez az első nap. Tegnap nagyon megkedveltetted magad az igazgatóval – húzta ki magát az eddig összegörnyedt helyzetéből, és vállamra helyezte egyik kezét.
- Csak essünk túl rajta – egy könnyed mozdulattal ellöktem magam a faltól és az ajtóhoz nyúltam. Nagy nyugodtsággal beléptünk a hatalmas templomszerű építménybe. A sürgő-forgó diákok szinte fellöktek, de a mellettem szökdécselő fiatal lány közölte, hogy ne is törődjek velük, és közelítsem meg a „titkárság” táblácskával ellátott szobát. Ennek eleget téve könnyeden kikerülve a nagy tömeget bekopogtam egy kis ajtón és a halk „tessék”-re beléptem.
- Szia. Miben segíthetek? – Lépett ki a pult mögül egy fiatal, fekete bőrű aprócska férfi.
- Miranda vagyok, tegnap letisztáztuk az igazgatóval, hogy járhatok ide – nem épp barátságosan csengett a hangom ezért vetettem egy hatalmas mosolyt az illetőre, aki visszapattant a székébe és heves gépelésbe kezdett.
- Teljes neved?
- Miranda Peterson.
- Meg is vagy, látom minden adatot begépelt az öreg – mutatott hatalmas idézőjeleket a levegőben és a kezembe nyomott egy papírt. – a keddi, azaz a mai órarended. Ha bármire szükséged lenne még, engem itt találsz délután 4-ig minden nap. A terem számokat megtalálod a lapon az órák mellett, és minden folyosó sarkán találsz egy kis táblát, melyen le van írva, mi merre van – hadarta el az új diákoknak megtanult szövegét. Én megköszöntem, és távoztam, ugyan ott ahol bejöttem. Elég sok időt tölthettem bent ugyanis már senki nem volt a folyosókon. Rápillantottam a papírra.
- Français. Très bon (Francia, szuper jó.) – motyogtam magamnak és elindultam valamerre. Pár kör után rájöttem, hogy csak körbe-körbe megyek, egy sarkot se találok, ahol meg bírnám nézni, mi merre van, ezért elhatároztam, hogy hagyom az egészet, hazamegyek. Az ajtóhoz érve a befele nyíló ajtó sikeresen nekem csapódott én pedig a földön kötöttem ki. Elcsodálkozva bámultam magam elé, hogy lehet az, hogy valami kibillentett az egyensúlyomból?!
- Uh szőke, bocs! – nyújtotta felém egy Demivel egyidős fiatal fiú a kezét, hogy segítsen fölállni. Természetesen nem fogadtam el a „szőke” kijelentése miatt,  villámgyorsasággal egy szintbe helyeztem magam vele, azaz fölálltam. Egyszerűn kikerültem és az ajtóhoz nyúltam, ami két perce az arcomhoz simult.- Te meg hova mész?
- Mivel nem tudom, merre van a terem ezért haza – fordultam felé, és úgy válaszoltam.
- Hányasba kezdesz? – kapta ki a papírt a kezemből és vizsgálgatni kezdte – mellettünk lesz franciád, gyere – utasított és a lapommal a kezében elindult pont abba az irányba, amit én nem jártam be. Néma csöndben haladtunk egymás mellett pár métert. Ő lestoppolt, és jelezte, hogy az volna a 126-os tanterem, visszaszolgáltatta a lapot én egy halk „köszönöm”-mel lezártam és bekopogtam a terembe.
- Tessék? – szűrődött ki a zajos tanteremből egy hang. Mély levegőt vettem, és benyitottam – Üdvözöljük köreinkben Peterson. Foglaljon helyet. Már hívtak, hogy hamarosan itt lesz. – Jelentette ki a tanárnő fülig érő mosollyal az arcán. Én végigpillantottam az összes meglepett arcon, és megláttam Demit. Nyugodtan sétáltam a pad mellé és lehuppantam a székre.
- Miranda kedves, hogy viszonyul a franciához? – tette föl az első kérdést a hölgy.
- Je l'aime (nagyon szeretem) – mosolyodtam el már én is legelőször a nap folyamán.
- Tökéletes, akkor remélem nem kell önben csalódnom – ezzel lezárta és folytatta a tanítást, amit én sikeresen megzavartam.Az órán leginkább engem tesztelt, kérdezgetett mit tudok, mit nem. Az utolsó mondata beigazolódott. Nem kellett bennem csalódnia. Valójában az évszázadok során sikeresen elsajátítottam sok nyelvet.
- És akkor következő órára nem kapnak házi feladatot – Jelentette ki utólag a szavakat kicsöngetés után.Megvártam, míg padtársam összepakol és együtt mentünk megkeresni a szekrényem, amit hosszas keresgélés után sikeresen megtaláltuk.
- És milyen a suli eddig? – kérdezte átkarolva engem.
- Nehezen kiismerhető - ezen a kijelentésemen elnevette magát, ezzel mosolyt csalva az arcomra. Villámgyorsasággal csavargattam a zárat, mintha már évek óta ide járnék, és mesteri módon értenék hozzá. Bedobáltam az egy szem füzetem, amit hoztam magammal, és becsaptam a kis ajtócskát.
- Hé, szőke! – jött egy ismerős hang a hátam mögül…

part 3

 Miranda Peterson 

Másnap 11-ig bámultam a plafont, és gondolkoztam. Természetesen ezt a tökéletesnek nevezhető pillanatot is meg kellett valaminek zavarnia. Hatalmas zajok szűrődtek be a nyitott ablakon. Föltápászkodtam és csigalassúsággal sétáltam oda.- Havazik. – motyogtam magamban és letekintettem a zaj forrására. Egy kislány lapátolta épp a havat. Önkéntelenül is el kellett mosolyodnom a kis bebagyulált angyalon, ahogy birkózik a nagy hókupaccal.Csak álltam és bámultam magam elé mikor beugrottak az átalakulásom utáni képek…

’Halk mocorgást hallottam magam mellől. Hirtelen kipattantak a szemeim és észrevettem, hogy nálam talán egy 5 évvel fiatalabb fiú bámult, aki épp beszédre nyitotta a száját.
- Está despierto. (ami annyit takar spanyolul, hogy felébredt. ~Fantasygirl) – kiáltotta el magát, felpattant és futásnak eredt, egy ajtó felé.
- Várjunk ajtó? – tettem föl a kérdést magamnak. – Hol vagyok?
- Ájultan találtalak az utcán – Jött a válasz az ajtó felől. – Mit csináltál? - Szótlanul ültem föl az eddig biztonságot nyújtó ágyon, és fordultam a hang forrása felé. Egy igen kedves arcú, fiatal lány bámult kikerekedett szemekkel rám.
- Ki vagy te?
- Hanna, de ez teljesen lényegtelen. Azt… - mutatott a nyakamra – egy v - vámpír tette?
- Hm? – kaptam a fájó pontra ahova a lány bökött – Nem tudom. Mi van velem?
- Ben, ven aquí! (Ben, gyere ide.) – kiáltott egy hatalmasat Hanna, és az előbb az arcomba szuszogó kisfiú egy nagy tállal lépett be ugyan azon az ajtón ahol az előbb távozott. A kezében lévő tárgyat a lány kezei közé nyomta és remegve hátrált, majd ismét távozott.
- Fél tőled – közölte Hanna a tényt. – Tudja mi vagy és, hogy mikre bírsz vetemedni akár egy csepp vérért is, vámpír.
- Mit mondtál? – fordítottam a már mellettem ülő lány felé a tekintetem.- Jól hallottad… a te fajtád ölte meg a szüleinket.- Na álljunk csak meg egy szóra – hirtelen fölpattantam, és immár álló helyzetben meredtem a leányzó szemébe – Azt se tudod, ki vagyok, vagy éppen milyen… Máris azt feltételezed rólam, hogy rátámadok ártatlan emberekre? - Hanna rémült arccal dobta el a kezében helyet foglaló tálat. Másodpercekig csak figyeltem, ahogy az eddig benne lévő víz kifolyik a padlóra. Sebhelyemhez kaptam és tekintetem ismét a lányra emeltem. Összekuporodva ült az ágy sarkában, egész testében remegett. Arcán látszott a félelem.
- Sajnálom – ültem le vele szemben és sokáig bámultuk egymást.
- Mond csak – emelte föl kezét és nyakamra helyezte azt – Hogy történt? Vagy ki…? - Egy nagy sóhajtás után mindent elmondtam neki. Kezdve Erica - tól a fekete kabátos férfiig, a hatalmas szemfogakig…
- Annyira sajnálom.
- Mégis mit? – kérdőn néztem rémült szemeibe 
- Hogy ezt vágtam a fejedhez. Te semmiről nem tehetsz. Én mégis… - nem bírta befejezni a mondatot, mert befogtam a száját.
- Hanna, hagyd ezt. Mióta vagyok itt? – emeltem le szájáról a kezem.
- Csak 2 napja.
- Még mindig Londonban vagyunk? – nem válaszolt, csak bólintott egyet. Én fölálltam és az egy szem ablakhoz lépdeltem.
- Havazik – suttogtam
- Igen – lépett mellém ő is – Szeretem a havat, Spanyolországban rengeteget játszottunk az öcsémmel.Én ezen a kijelentésen csak elmosolyodtam és figyeltem, ahogy hatalmas
pelyhekben hullik a nagy fehérség. ’

Gondolatmenetemből a csengő erős hangja rántott ki. Megráztam a fejem, és a bejárati ajtó felé pillantottam. Egy laza mozdulattal ellöktem magam a faltól, ahol eddig támaszkodtam, és a bejárat felé cammogtam.
- Miranda! – ugrott a nyakamba egy ismerős hangú, illatú lány – a jó hírrel vagy a jó hírrel kezdjem? – fordult meg és csukta be maga után az ajtót.
- Szia, nyugodtan gyere be, és a jó hírrel… talán – tekintetem égbe emeltem utána vissza Demire – Neked jó, vagy nekem jó?
- Butus, gyere, üljünk le – ragadta meg karom és a kanapé felé ráncigált – Te nem fázol itt?Válaszképp a fejem ráztam jobbra – balra jelezve, hogy nem. Ő fölállt és becsukta a még mindig tárva nyitva álló ablakot, majd visszajött hozzám.- Na szóval az első jó hír, hogy lebeszéltem egy találkozót a Study TourParliament Hill Középiskola igazgatójával – tapsolta meg magát, amit én értetlen fejjel díjaztam.
- Várj. Az ömm…?
- Az iskolámba – megforgatta a szemét és a homlokára csapott. – Na a második szuper hír, hogy ugye itt a karácsony, és rendezek egy, úgymond kis vacsorát.
- Na igen, és ez nekem miért jó? – vontam föl egyik szemöldököm, amin ő elnevette magát.
- Te is jössz. Na nem is zavarok tovább, csak ennyit akartam, ezt majd még megbeszéljük – hajolt közel hozzám és nyomott az arcomra 3 puszit.Én értetlenül bámultam utána … - barátjának gondol?

Part 2

 Miranda Peterson 

Izgatottan álltam a nagy sárga négyemeletes ház előtt a csomagjaimmal. Eszeveszetten nyomkodtam a 37-es számú ház csengőjét. Ismerős zúgásra lettem figyelmes, pontosan ugyan olyan, mint mikor tegnap jöttem bevizsgálni vadonatúj lakásom. Egy könnyed mozdulattal belöktem a nagy kaput, kitámasztva azt az egyik bőrönddel, hogy nyugodtan bebírjak pakolni, és az ajtó ne csapódjon rám, persze nem mintha annyira érezném…
- Hát akkor parancsolj, kedves itt a kulcs, mindent megbeszéltünk már – jött felém nagy mosollyal az arcán az a hölgy, akit tegnap előtt fölhívtam.
- Köszönöm – viszonoztam fülig érő mosolyát.Miután lerendeztük egyéb fontos dolgainkat el is ment, teljesen rám hagyva a házat.Nekiláttam a pakolásnak, ami elvett 3-4 órát életemből. Ismét beállt az unatkozás.Hosszas gondolkozás után arra jutottam érdemes lenne körbenézni, vagy esetleg venni pár harapnivalót, még ha nem is nekem, de ha jön valaki…Fölpattantam a kanapéról ahol eddig ’ ücsörögtem ’, rendbe szedtem magam, fölkaptam a kis asztalról a kulcsokat, és elindultam boltot keresni.

Küldetésem sikerrel járt ugyanis találtam egy kisebb – nagyobb üzletet, ahova azonnal be is mentem.Elég amatőrnek tűnhettem, mindenki engem bámult. Az összes ehetőnek Tűnő dolgot beledobáltam piros kis kosárkámba és a kassza felé indultam, amit természetesen két kör után meg is találtam. Kifizettem mindent és 3 csomaggal nehézkesen eljutottam a ház Elé.

A lakáskulcs előkutatásáig sikeresen eljutottam, de a következő pillanatban, a bal kezemben tartott két zacskó a földön landolt. Nagy sóhaj kíséretében leguggoltam és pakolni kezdtem.
- Had segítsek. – Hallottam magam mellett egy kedvesen csengő, fiatal lány hangot, aki a következő pillanatban már villámgyorsasággal szedegette a szétszóródott cuccokat - Amúgy Demi Jenkins – Pattant fel és nyújtotta felém az egyik karját. Én is követtem a példáját, felálltam, földön hagyva a már összepakolt cuccokat.
- Miranda, Miranda Peterson– ráztam vele kezet, amit ő egy nagy vigyorral az arcán díjazott.
- Új vagy itt? – kérdezte, közben elengedte ’ mancsom ’ – mármint a házban…
- Igen... – Válaszoltam neki egy szóval.
- Nem vagy valami bőbeszédű.
- Tudom, nem szoktam hozzá a beszélgetéshez – hajoltam le az újonnan vett holmikért – Nincs kedved bejönni?Hatalmasat bólintott fülig érő mosollyal az arcán, én pedig nyitottam kulcsommal az ajtót.Lassan besétáltunk a nappaliba, fölajánlottam, hogy foglaljon helyet a kanapén, ő pedig azon pillanatban lehuppant oda. A konyha felé fordultam, és kipakoltam az előbb említett helyiségbe a holmikat.Tökéletes hallásomnak köszönhetően tudtam, hogy Demi felém közelít.
- Hány éves vagy? - Erre a kérdésre ledermedtem, ő pedig fölült a konyhapultra.
- Szá… - észbe kaptam, megköszörültem torkom – 17. – mosolyogtam rá bíztatóan – És te?
- Azt hittem fiatalabb. Amúgy 18. És melyik iskolába jársz?
- Iskola? – motyogtam magamba. Ő nagy barna szemeivel meredt rám – Nem járok…-Erre a kijelentésemre kitört belőle a nevetés. Rákaptam tekintetem.
- Ez most komoly volt, kicsi lány? – tett föl egy elég értelmes kérdést.Bólintottam egy nagyot. Kiballagtunk a nappaliba, elkényelmesedtünk a kanapén, és folytattuk beszélgetésünket. Megbeszéltük, hogy holnap, vasárnap kedvéért felhívjuk azt az iskolát ahova Demi jár, és lebeszéljük, hogy én is járhassak oda.

Nem teljesen díjaztam ezt az ötletet. Mi lesz, ha emberek közelébe lépek? – tettem föl magamnak ezt a kérdést. – Ha valami meggondolatlan dolgot teszek? Kiderül aprócska titkom, én pedig kísérleti nyúllá válok. Aprócska titok? Hova gondolok… meg bírnék egy embert ölni, elég egy kis vérző seb… - ezekkel a gondolatokkal kísértem ki az első emberi lényt aki szóba állt velem hosszas beszélgetésünk után…

Part 1

Miranda Peterson 

Egész este megint a plafont bámultam, gondolkoztam. Balra néztem, az éjjeliszekrényemen lévő kis órára, 7: 13.
Erőt gyűjtöttem magamon és egy laza lendülettel fölültem. Elő vadásztam a laptopom , bekapcsoltam és beléptem úgymond 'Titkos Naplómba' és heves gépelésbe kezdtem.

,, Unalmasnak induló sablonos nap, ez megy már évek óta, pontosabban 185 éve. Igen majdnem, hogy két évszázada, hogy vámpírok hatalmas családjába tartozom. Rokonok, barátok? Ugyan, már nem élnek. Hmm meglepő nemde?!
Nem merek emberek közelébe lépni, tökéletes illatuk miatt? Ugyan...azt leküzdöttem. Sem kinézetem végett..."

Hirtelen lecsaptam a gépezet tetejét, magam mellé helyezve azt.
Szereznem kell barátokat, ezt nem bírom tovább - gondoltam magamban. Fölpattantam, rendbe szedtem magam és elindultam egy kisebb - nagyobb sétára a belváros felé.
A nap nem különösebben sütött, ez az egyik előnye számomra Londonnak.
Megálltam egy újságos előtt, nézegettem pár lakáshirdetést. Egyiken megakadt a szemem, emeletes ház második emelete, kedves szomszédokkal. Előkaptam új érintőképernyős telefonom és bepötyögtem a cikk alján található számot és elindultam egy pad felé, levetettem magam rá és megnyomtam a zöld azaz a 'hívás' gombot.
3-4 csöngés után egy igen kedves hangú nő szólt bele.
Letisztáztuk pontosan mennyi mikor hol...

2 nap múlva, azaz hétvégére teljesen kipakolnak onnan férjével, én pedig rögtön költözhetek amint jónak látom. - Miután ezek végigfutottak az agyamon hazafelé indultam, összepakolni és fölkészülni új életemre...

Prologue

Kellemes olvasást!

Véleményeteket ne tartsátok magatokban!

 Miranda Peterson 

2012. december. 4

Hosszas, fárasztó nap után életkedv nélkül battyogtam föl a szobámba a nappaliból a tükör elé. Kisírt vöröslő szempárral találtam szembe magam. Undorodom ettől, a hűvös tekintetektől, hófehér bőrömtől. Hosszas nézelődés után bedobtam magam a puha ágyamba és fölidéztem magamban Azt az estét...

1827. április 27.-ei nap kezdődött minden. Este, pontosabban 10 óra. Sétáltunk haza legjobb barát nőmmel, Ezica Sweet-tel. Beszélgettünk az élet nagy dolgairól, iskoláról...
Ami mindezek után történt...még mái napig is félelemmel tölt el. Fekete kabátba burkolózott ijesztő, 25-ös éveiben járó férfi lépett mellénk. Erősen megragadta bal csuklóm és egyenesen a pislákoló lámpaoszlopnak nyomott. Fölemelte kezem, és orra elé emelte. Erica rémült arccal, ledermedve állt ugyan ott ahol az imént. Bólintottam egyet jelezve, hogy meneküljön innen. Eleget tett a kérésemnek, elfutott a velünk ellenkező irányba.
- Isteni illatod van, kislány - hallottam most már a nyakamba mászott férfi hangját. A vér is megfagyott ereimben.
A következő pillanatban  rémült, falfehér, sápadt arcom fürkészte. Ajka elváltak egymástól, a fény tökéletesen megvilágította két méretes szemfogát. Hirtelen megint nyakamba borult. Tökéletesen emlékszem arra az érzésre mikor fogait bőrömbe mélyesztette. Próbáltam ellökni magamtól, de az erő elhagyta testem, térdeim megremegtek, és azt követően a természetfölötti lény már el is tűnt én pedig erőtlenül hullottam a földre. Szenvedtem a fájdalomtól, többször is nyakamon lévő harapásnyomhoz kaptam. Egyszer csak elsötétedett minden előttem.
Meghaltam? Bárcsak...

Kezdet.

Sziasztok! Sok szeretettel üdvözlök mindenkit legelső blogspot.hu blogomon.
Mivel is kezdhetnék?
Igazság az, hogy már rengeteg történetet írtam, köztük ezt is, ugyanis neon-ról költöztem ide. (iamthevampire.blog.neon.hu)
Tehát fölteszem ide az eddigi részeket, és természetesen hetente hozok új részt.

Kellemes olvasást, szórakozást!