Part 7

 Miranda Peterson

„Tudjátok, milyen az az érzés mikor szerzel magadnak valamit / valakit, ez esetben egy barátot, amit percek alatt elveszítesz?”

Láttam a szemében a félelmet. Félt tőlem, attól, akit, talán ha fél órája a legjobb barátjának nevezett.
Mikor észrevettem magam, hogy mit tettem, azaz, hogy lebuktam hátráltam egy lépést s lehajtottam fejem.
- Felelj a kérdésre – utasított az előttem álló lány, aki ledőlt egy székre.
- Sajnálom, sajnálok mindent – ezzel a végszóval rohantam ki a kis helyiségből, egyenesen a bulizó emberek közé. Egy szörnyeteg vagyok – gondoltam magamban.
- Miranda – fölkaptam fejem és a hang irányába fordultam. A göndör fiatal fiú állt velem szemben – olyan szomorú fejet vágsz, szőke. Mi a baj?
- Hagyj – 180°- os fordulatot tettem és a kijárat felé rohantam. Nagy lendülettel kilöktem a nagy ajtót s kifutottam rajta. Gyorsaságomnak köszönhetően másodpercek alatt az emeletes ház előtt álltam. Körbefordultam, hogy megbizonyosodjak róla, senki sem látott. Pár perc múlva kényelmes bőrkanapémon ültem, és bámultam a kikapcsolt tv-t.
Eddig még sosem törtem le ennyire, ha elveszítettem bármilyen barátot, Még Erica-nál sem. – gondoltam magamban.
Hirtelen a kapucsengőm erős, csipogó hangja rántott vissza a való világba. A hang irányába kaptam tekintetem, fölpattantam biztonságot nyújtó ülőhelyemről s kinyitottam az ajtót.
- Magyarázz, most – Utasított Demi, kinek idegességtől izzottak szemei.
- Mit kéne megmagyaráznom? – kérdeztem egyhangúan és beljebb tessékeltem a lányt.
- Mi volt ez az egész? Ki az a Hanna? – kérdezte egyre ingerültebben – Mi volt ez az elviharzás? Vérre beindulsz utána vörös szemek? Ez tisztára, mint egy hülye vámpíros darabban.
- Szóval egy idióta filmbe való vagyok? – kérdeztem már én is kicsit hangosabban, amire becsapta maga mögött az ajtót.
- Lehetetlen.
- Micsoda? Jenkins, már én nem értelek téged – forgattam meg szemeim
- Vámpírok nem léteznek.
- Pedig de, itt állok előtted! – ordítottam rá, amire hátrálni kezdett ennek köszönhetően az ajtónak csapódott. Mihelyt észbe kaptam, s rájöttem mit mondtam szám elé kaptam mindkét kezem. Láttam rajta, hogy próbálja megemészteni az imént hallottakat.
- Ez - egy nagy mosolyra húzta az arcát – király.
- Hogy mi? Várj egy percet, az előbb még ki voltál akadva. Azt mondtad, hogy nem is létezem, most meg...
- Ki vagyok akadva, nem is kicsit, de megemésztem. Szuper különleges barátnőm van – meg sem várva, hogy befejezzem közbevágott, odarohant hozzám és magához szorított.
- Nem is félsz tőlem?
- Kiismertelek már egy hét alatt elég jól, hogy tudjam, hogy nem fogsz bántani. Meg amúgy is, ha annyira meg akarsz ölni már megtehetted volna, méghozzá a bulin – rántott vállat, megragadta a kezem, s a nappaliba húzott, ő lehuppant a kanapéra, magával rántva engem is – Mesélj már.
- Mit? – vontam föl egyik szemöldököm, mire ő elnevette magát.
- Hogy történt, milyen érzés?
- A hogy teljesen lényegtelen. Hogy milyen? – kérdeztem vissza – rémes… már lassan 200 éve, hogy vergődöm, és semmi sem történik. Kísérleteztem, hogy megölöm magam, de nem sikerült, halhatatlan vagyok.
- Mi a helyzet a fokhagymával? – vágott egy fintort mire én is elnevettem magam
- Fokhagyma?
- Ugyan, Mira. Az összes vámpíros, nyálas filmben azzal lehet megölni a vámpírokat, vagy ezüst tőrrel.
- Hát nálam hatástalan lenne, és a kardos ötlet is. Nagy badarságok, amik a filmekben vannak. Nem olvadok el, és látom magam a tükörben is. – magyaráztam neki, mire megforgatta a szemét és hátradőlt.
Még órák hosszat beszélgettünk egymással, kérdezgetett az eddigi életemről, vámpírlétről, „szuper-képességekről”.
Miután kiveséztük a témát ő távozott, engem egyedül hagyva itthon…