Miranda Peterson
Tekintélyes izgatottsággal álltam a Study TourParliament Hill középiskola(létező iskola ~Fantasygirl) hatalmas fekete kapuja előtt.Nem létező pulzusom az egekben, ujjaimat tördelem… mondhattam volna mindezt, de hatalmas hazugság lenne. Ehelyett nagy nyugodtsággal vártam Jenkins kisasszonyt, aki rávett erre a hülyeségre. Eddig is megvoltam iskola nélkül. Tökéletesen, otthon…
- Bocsi a késésért, Miranda – ért mellém elvörösödött fejjel Demi, én pedig úgy tettem mintha meg se hallottam volna mindezt. Ugyan úgy támaszkodtam a barna téglafalnak, mint eddig és bámultam ki a fejemből – Egy kicsit se izgulsz? Ez az első nap. Tegnap nagyon megkedveltetted magad az igazgatóval – húzta ki magát az eddig összegörnyedt helyzetéből, és vállamra helyezte egyik kezét.
- Csak essünk túl rajta – egy könnyed mozdulattal ellöktem magam a faltól és az ajtóhoz nyúltam. Nagy nyugodtsággal beléptünk a hatalmas templomszerű építménybe. A sürgő-forgó diákok szinte fellöktek, de a mellettem szökdécselő fiatal lány közölte, hogy ne is törődjek velük, és közelítsem meg a „titkárság” táblácskával ellátott szobát. Ennek eleget téve könnyeden kikerülve a nagy tömeget bekopogtam egy kis ajtón és a halk „tessék”-re beléptem.
- Szia. Miben segíthetek? – Lépett ki a pult mögül egy fiatal, fekete bőrű aprócska férfi.
- Miranda vagyok, tegnap letisztáztuk az igazgatóval, hogy járhatok ide – nem épp barátságosan csengett a hangom ezért vetettem egy hatalmas mosolyt az illetőre, aki visszapattant a székébe és heves gépelésbe kezdett.
- Teljes neved?
- Miranda Peterson.
- Meg is vagy, látom minden adatot begépelt az öreg – mutatott hatalmas idézőjeleket a levegőben és a kezembe nyomott egy papírt. – a keddi, azaz a mai órarended. Ha bármire szükséged lenne még, engem itt találsz délután 4-ig minden nap. A terem számokat megtalálod a lapon az órák mellett, és minden folyosó sarkán találsz egy kis táblát, melyen le van írva, mi merre van – hadarta el az új diákoknak megtanult szövegét. Én megköszöntem, és távoztam, ugyan ott ahol bejöttem. Elég sok időt tölthettem bent ugyanis már senki nem volt a folyosókon. Rápillantottam a papírra.
- Français. Très bon (Francia, szuper jó.) – motyogtam magamnak és elindultam valamerre. Pár kör után rájöttem, hogy csak körbe-körbe megyek, egy sarkot se találok, ahol meg bírnám nézni, mi merre van, ezért elhatároztam, hogy hagyom az egészet, hazamegyek. Az ajtóhoz érve a befele nyíló ajtó sikeresen nekem csapódott én pedig a földön kötöttem ki. Elcsodálkozva bámultam magam elé, hogy lehet az, hogy valami kibillentett az egyensúlyomból?!
- Uh szőke, bocs! – nyújtotta felém egy Demivel egyidős fiatal fiú a kezét, hogy segítsen fölállni. Természetesen nem fogadtam el a „szőke” kijelentése miatt, villámgyorsasággal egy szintbe helyeztem magam vele, azaz fölálltam. Egyszerűn kikerültem és az ajtóhoz nyúltam, ami két perce az arcomhoz simult.- Te meg hova mész?
- Mivel nem tudom, merre van a terem ezért haza – fordultam felé, és úgy válaszoltam.
- Hányasba kezdesz? – kapta ki a papírt a kezemből és vizsgálgatni kezdte – mellettünk lesz franciád, gyere – utasított és a lapommal a kezében elindult pont abba az irányba, amit én nem jártam be. Néma csöndben haladtunk egymás mellett pár métert. Ő lestoppolt, és jelezte, hogy az volna a 126-os tanterem, visszaszolgáltatta a lapot én egy halk „köszönöm”-mel lezártam és bekopogtam a terembe.
- Tessék? – szűrődött ki a zajos tanteremből egy hang. Mély levegőt vettem, és benyitottam – Üdvözöljük köreinkben Peterson. Foglaljon helyet. Már hívtak, hogy hamarosan itt lesz. – Jelentette ki a tanárnő fülig érő mosollyal az arcán. Én végigpillantottam az összes meglepett arcon, és megláttam Demit. Nyugodtan sétáltam a pad mellé és lehuppantam a székre.
- Miranda kedves, hogy viszonyul a franciához? – tette föl az első kérdést a hölgy.
- Je l'aime (nagyon szeretem) – mosolyodtam el már én is legelőször a nap folyamán.
- Tökéletes, akkor remélem nem kell önben csalódnom – ezzel lezárta és folytatta a tanítást, amit én sikeresen megzavartam.Az órán leginkább engem tesztelt, kérdezgetett mit tudok, mit nem. Az utolsó mondata beigazolódott. Nem kellett bennem csalódnia. Valójában az évszázadok során sikeresen elsajátítottam sok nyelvet.
- És akkor következő órára nem kapnak házi feladatot – Jelentette ki utólag a szavakat kicsöngetés után.Megvártam, míg padtársam összepakol és együtt mentünk megkeresni a szekrényem, amit hosszas keresgélés után sikeresen megtaláltuk.
- És milyen a suli eddig? – kérdezte átkarolva engem.
- Nehezen kiismerhető - ezen a kijelentésemen elnevette magát, ezzel mosolyt csalva az arcomra. Villámgyorsasággal csavargattam a zárat, mintha már évek óta ide járnék, és mesteri módon értenék hozzá. Bedobáltam az egy szem füzetem, amit hoztam magammal, és becsaptam a kis ajtócskát.
- Hé, szőke! – jött egy ismerős hang a hátam mögül…
- Bocsi a késésért, Miranda – ért mellém elvörösödött fejjel Demi, én pedig úgy tettem mintha meg se hallottam volna mindezt. Ugyan úgy támaszkodtam a barna téglafalnak, mint eddig és bámultam ki a fejemből – Egy kicsit se izgulsz? Ez az első nap. Tegnap nagyon megkedveltetted magad az igazgatóval – húzta ki magát az eddig összegörnyedt helyzetéből, és vállamra helyezte egyik kezét.
- Csak essünk túl rajta – egy könnyed mozdulattal ellöktem magam a faltól és az ajtóhoz nyúltam. Nagy nyugodtsággal beléptünk a hatalmas templomszerű építménybe. A sürgő-forgó diákok szinte fellöktek, de a mellettem szökdécselő fiatal lány közölte, hogy ne is törődjek velük, és közelítsem meg a „titkárság” táblácskával ellátott szobát. Ennek eleget téve könnyeden kikerülve a nagy tömeget bekopogtam egy kis ajtón és a halk „tessék”-re beléptem.
- Szia. Miben segíthetek? – Lépett ki a pult mögül egy fiatal, fekete bőrű aprócska férfi.
- Miranda vagyok, tegnap letisztáztuk az igazgatóval, hogy járhatok ide – nem épp barátságosan csengett a hangom ezért vetettem egy hatalmas mosolyt az illetőre, aki visszapattant a székébe és heves gépelésbe kezdett.
- Teljes neved?
- Miranda Peterson.
- Meg is vagy, látom minden adatot begépelt az öreg – mutatott hatalmas idézőjeleket a levegőben és a kezembe nyomott egy papírt. – a keddi, azaz a mai órarended. Ha bármire szükséged lenne még, engem itt találsz délután 4-ig minden nap. A terem számokat megtalálod a lapon az órák mellett, és minden folyosó sarkán találsz egy kis táblát, melyen le van írva, mi merre van – hadarta el az új diákoknak megtanult szövegét. Én megköszöntem, és távoztam, ugyan ott ahol bejöttem. Elég sok időt tölthettem bent ugyanis már senki nem volt a folyosókon. Rápillantottam a papírra.
- Français. Très bon (Francia, szuper jó.) – motyogtam magamnak és elindultam valamerre. Pár kör után rájöttem, hogy csak körbe-körbe megyek, egy sarkot se találok, ahol meg bírnám nézni, mi merre van, ezért elhatároztam, hogy hagyom az egészet, hazamegyek. Az ajtóhoz érve a befele nyíló ajtó sikeresen nekem csapódott én pedig a földön kötöttem ki. Elcsodálkozva bámultam magam elé, hogy lehet az, hogy valami kibillentett az egyensúlyomból?!
- Uh szőke, bocs! – nyújtotta felém egy Demivel egyidős fiatal fiú a kezét, hogy segítsen fölállni. Természetesen nem fogadtam el a „szőke” kijelentése miatt, villámgyorsasággal egy szintbe helyeztem magam vele, azaz fölálltam. Egyszerűn kikerültem és az ajtóhoz nyúltam, ami két perce az arcomhoz simult.- Te meg hova mész?
- Mivel nem tudom, merre van a terem ezért haza – fordultam felé, és úgy válaszoltam.
- Hányasba kezdesz? – kapta ki a papírt a kezemből és vizsgálgatni kezdte – mellettünk lesz franciád, gyere – utasított és a lapommal a kezében elindult pont abba az irányba, amit én nem jártam be. Néma csöndben haladtunk egymás mellett pár métert. Ő lestoppolt, és jelezte, hogy az volna a 126-os tanterem, visszaszolgáltatta a lapot én egy halk „köszönöm”-mel lezártam és bekopogtam a terembe.
- Tessék? – szűrődött ki a zajos tanteremből egy hang. Mély levegőt vettem, és benyitottam – Üdvözöljük köreinkben Peterson. Foglaljon helyet. Már hívtak, hogy hamarosan itt lesz. – Jelentette ki a tanárnő fülig érő mosollyal az arcán. Én végigpillantottam az összes meglepett arcon, és megláttam Demit. Nyugodtan sétáltam a pad mellé és lehuppantam a székre.
- Miranda kedves, hogy viszonyul a franciához? – tette föl az első kérdést a hölgy.
- Je l'aime (nagyon szeretem) – mosolyodtam el már én is legelőször a nap folyamán.
- Tökéletes, akkor remélem nem kell önben csalódnom – ezzel lezárta és folytatta a tanítást, amit én sikeresen megzavartam.Az órán leginkább engem tesztelt, kérdezgetett mit tudok, mit nem. Az utolsó mondata beigazolódott. Nem kellett bennem csalódnia. Valójában az évszázadok során sikeresen elsajátítottam sok nyelvet.
- És akkor következő órára nem kapnak házi feladatot – Jelentette ki utólag a szavakat kicsöngetés után.Megvártam, míg padtársam összepakol és együtt mentünk megkeresni a szekrényem, amit hosszas keresgélés után sikeresen megtaláltuk.
- És milyen a suli eddig? – kérdezte átkarolva engem.
- Nehezen kiismerhető - ezen a kijelentésemen elnevette magát, ezzel mosolyt csalva az arcomra. Villámgyorsasággal csavargattam a zárat, mintha már évek óta ide járnék, és mesteri módon értenék hozzá. Bedobáltam az egy szem füzetem, amit hoztam magammal, és becsaptam a kis ajtócskát.
- Hé, szőke! – jött egy ismerős hang a hátam mögül…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése