Part 8

Sziasztok. Ezennel sikeresen behoztam az összes részt. Ugyan úgy vezetem a másik blogom, hírdetek rajta, szóval amazt is lehet nézni, ha valakit érdekel.
Nagyon szívesen fogadom a kommenteket, akár rossz akár jó.
A negatív véleményekből tanul az ember:)
Hát akkor kellemes olvasást, nem is húzom az időt tovább.

Véleményeteket ne tartsátok magatokban!

~Fantázialány

A híres Demi féle buli után a szünet és az idő elég lassan telt, ugyanis barátnőm 3 napra elutazott. Újra élvezhettem idézőjelesen szokásos, unalmas mindennapjaim. Leginkább a több napos kihagyott vadászat foglalta le az agyam, meg persze a környék felfedezése.

- Mira, figyelsz te az órára egyáltalán? – rázott ki Demi suttogása és bökdösése álomvilágomból. Felé kaptam tekintetem, s láttam, hogy nagy mosoly ül az arcán. A kérdésére nem válaszoltam, csak egy nagyot bólintottam jelezve, hogy a válasz „igen”. Erőtlenül visszapillantottam a táblára, és figyeltem amint a történelem tanár úr eszeveszetten írja az anyagot. – Nekem nem úgy tűnik – hajtotta le fejét a padra.

- Tudod, hogy ezt már tanultam, úgy nem is tudom 150 éve – követtem a példáját és én is elterültem az eléggé kényelmetlennek ígérkező padra.

- Tényleg. Elfelejtettem, bocsánat – utolsó szavait befejezve fölpattantunk és pakolászni, nyüzsögni kezdtünk, ugyanis megszólalt a csengő.

Nyugodtan lassú tempóban sétáltunk Demi, s azt követően az én szekrényem felé

- Ebédszünet, istenem, de éhes vagyok már – ugrott a hátamra a lány – Ebédlő, gyerünk – parancsolt rám nevetve.

- Minek nézel te engem? – kérdeztem, mégis elindultam az előbb említett hely felé.

- A lovamnak, kedves barátnőm – pattant le a hátamról, s mellém sétált – úgy szeretnék én is ilyen erős lenni, mint te.

- Nem olyan jó dolog, hidd el.

Ezzel lezárva a beszélgetést folytattuk sétánkat.

Beérve a hatalmas zsúfolt terembe kiválasztottunk egy asztalt én leültem és a körmeim kezdtem nézegetni, Demi viszont ment a tálcákhoz kikérni az ebédjét.

- Olyan furcsa voltál a bulin – foglalt helyet a négyszemélyes asztalnál az a két személy, akit a világból is kiüldöztem volna jelen pillanatban. Mr. Tökély Styles és a szőke szilikon. Én felvont szemöldökkel, szájhúzogatással végigmértem mindkettőt, azután kikaptam zsebemből mobilom és azt kezdtem nyomkodni – Ennyire utálsz? – kérdezte tőlem miközben végig engem nézett, és elengedte a lány kezét. Az én reakcióm csupán annyi volt, hogy előre hajoltam, leraktam a telefonom az asztal közepére és egyenesen szemeibe néztem.

- Mitől ennyire nyilvánvaló? – kérdeztem tőle.

- Nem is tudom – dőlt hátra a székben – Kérdéssel felelek a kérdésedre. Miért?

- Őszintén? – csak bólintott egyet – cseppet sem utállak, hisz nem is ismerlek, de nem teljesen értem, hogy miért jössz folyton utánam?! – erre nem adott választ, csak tovább bámult engem. Időközben Demi is megérkezett egy nagy tálcával a kezében.

- Ő, hello – pattant le mellém és nekilátott az evésnek – Mira, kérsz? – fordult felém és kezében egy szendvicset tartott. Én egy fintort vágtam.

- Nem, de köszi azért.

Ezzel lezárva a beszélgetést folytatta az evést, én pedig belemerülve a gondolataimba bámultam az egyik ablakot.

Mi lenne velem, ha nem lenne itt ez a lány? Még mindig a szobámban kuksolnék és nézegetném sápadt arcomat a tükörben.  Amikor itt vagyok, mármint az iskolában újra halandónak érezhetem magam, újra van életem, még ha lelkem már nincs.

- Szóval hogy is hívnak? – zavart meg egy kedves hang. Odakaptam a fejem, és a szőke szépséggel találtam szembe magam.

- Miranda – feleltem neki.

- Úristen, de szép neved van – áradozott – Én miért nem tudok ilyen tökéletes lenni? – kérdezte tőlem. Én meglepetten néztem, hogy a kinézete ellenére kedves lány. Nem tudtam költői kérdésére mit felelni, inkább elmosolyodtam – és téged barnaság? – fordult a mellettem ülő lány felé.

- Demi – válaszolt neki teli szájjal, mélyebb hangon, amin én elnevettem magam. Ő lenyelte a szájában lévő falatot, rám nézett hatalmas vigyorral az arcán – te csak maradj csendben.

Arcomat kezembe temetve kapott el az úgynevezett „röhögőgörcs” azon, hogy milyen eszméletlen idióta arcot vágott, többiek pedig rajtam mulattak jót.

- Nagyon jó fejek vagytok – jelentette ki a lány, akinek még mindig nem tudom a nevét.

- Neked mi a becses neved? – kérdeztem tőle, aminek az volt a következménye, hogy felkapta az asztalról a mobilom, és erőteljes pötyögésbe kezdett. Én értetlenül bámultam őt.

Miután befejezte visszahelyezte a készüléket az előbbi helyére, majd fölállt, és magával rántotta az eddig néma csendben ülő göndörkét is.

- Majd csörgess meg – azzal megfordultak, és távoztak az ebédlőből…